A közoktatásban van egy „közös egyetértésen alapuló általános érvényű elvárás” arra vonatkozóan, hogy MIT kell tudnia annak a gyermeknek, aki kijárja az óvodát. Aztán az is mindenkinek világos, hogy az általános iskola 1. osztályát elvégző tanulóknak, milyen készségekkel kell rendelkezniük, és mennyivel kell náluk többet tudniuk a 2. osztályt sikerrel befejezőknek.

Aztán, amikor egy diák leérettségizik, szintén mindenki számára ismert az, hogy milyen ismeretanyag birtokában vághat neki az Életnek.

Most pedig két kérdés következik:

Akik érettségivel rendelkeznek, mennyire tudják hasznosítani az életben ezzel a végzettséggel együtt járó ismereteiket?

Milyen készségekkel és hozzáértéssel rendelkezik egy középiskolát végzett fiatalember, azt követően, hogy átvette az érettségi bizonyítványát az iskola dísztermében rendezett évzáróünnepségen?

Általában elmondhatjuk, hogy körülbelül annyival, ami elegendő ahhoz, hogy 500 forintos órabérért beálljon egy Mc Donalds gyorsétterem pénztárgépe mögé, és kiszolgálja a vendégeket, vagy elmenjen egy szupermarketbe árufeltöltőnek…

No, erre szokták azt mondani, hogy bravó!

Milyen fontos mérföldkövet jelent ez egy fiatal tanulmányi előmenetelében?

Ezután, egyáltalán van-e értelme annak, hogy az illető megfogadja az iskolaigazgatónak az érettségi bizonyítványosztón elmondott, élethosszig tartó szorgalmas tanulásra ösztönző jótanácsait?

Nem csoda, hogy az emberek többsége életének ezt követő 40 – 45 évét az esti TV-sorozatok és „csevegő műsorok” bódulatában éli le.

Megállapíthatjuk, hogy PONTOSAN EZ az a fő probléma, ami ezzel a „mindenkinek ezekkel az ismeretekkel kell rendelkeznie” követelménylistát megfogalmazók elvárásaival kapcsolatban felmerül.

Perry Marshall – amerikai marketing szakértő – így vall erről a kérdésről:

„Valójában emiatt válnak az egyéni adottságokkal rendelkező, hús-vér emberek, egy emberi mivoltuktól megfosztott, 70 kg-os hústömeggé, egyfajta sajátos árucikké. Olyan személyekké, akiknek legfőbb vágyuk csupán az, hogy a többi kortársuknál, néhány kérdéssel többre legyenek képesek helyes választ adni az éppen soron következő tesztlap kitöltésekor. Más szavakkal kifejezve, olyan körülményekre készítették fel őket, ahol legalább száz hozzájuk hasonló jelölttel együtt, ugyanolyan feladatok elvégzésére lesznek alkalmasak, és versenyre kelhetnek majd egymással, egy unalmas állás betöltéséért.”

Ha te most – ezt olvasva – tiltakozol és felkiáltasz, az egy jó jel! Az önbecsülésed ezek szerint még nem sérült meg.

A legtöbben ugyanis a 12 – 16 éven keresztül tartó oktatás „húsdarálójából” kikerülve arra a meggyőződésre jutnak, hogy mindössze 5 %-uknak lesz majd olyan szerencséje, hogy bekerüljön az elitréteg tagjai közé. Az összes többinek pedig nem marad más, mint az unalmas mindennapi robotolás. Ez a dolgok rendje, mondják erre közülük többen, és hozzákezdenek életük csendes reménytelenségben való leéléséhez…

Én nem vagyok hajlandó így vélekedni erről a témáról. Ez ugyanis egy óriási TÉVHIT!

A helyzet valójában az, hogy a Pareto elv 20 % / 80 %-os aránya bármilyen teszt kitöltése esetén érvényes. Édes mindegy az, hogy milyen tevékenységről van szó (fizika- vagy biológia tanulmányi versenyről, fallabdázásról, Rubik kocka színre forgatásról vagy halászléfőzésről) a résztvevők 20 %-a fogja majd úgyis alkotni a legeredményesebbek csoportjának 80 %-át.

A gyakorlatban ez azt jelenti, ritkán szokott előfordulni az, hogy a matematikaversenyt megnyerő középiskolás lány, egyben a legcsinosabb tagja a helyi kosárlabdacsapat drukkereit felvidító pom pom lánycsoportnak. Az iskola  teniszbajnoka sem biztos, hogy dobogóra kerül majd a honlapszerkesztők versenyén.

Amikor az emberek rátalálnak az egyéni adottságaikra és hozzákezdenek azok fejlesztéséhez, mindig kiderül, hogy van valami, amiben rendkívülit képesek alkotni.

A legfontosabb, hogy az ember higgyen abban, tényleg rendelkezik valamiféle különleges egyéni adottsággal.

Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy napjainkban a bolygónkon élő több, mint 6 milliárd lakos közül bárkit, bizonyos mértékben egy csiszolatlan gyémántnak tekinthetünk. Az élet során aztán ezek az emberek, vagy gyémánt ékszerré csiszolódnak, vagy felőrlődnek. Mindez azon múlik, hogy egyénileg mennyire hisznek saját képességeikben, és abban, hogy van bennük valami, amit érdemes felderíteniük és megmutatniuk. A tapasztalat szerint nem kevesen közülük csupán néhány percre a győzelemtől fogják majd feladni a törekvéseiket.

“Mai társadalmunkban a bátorság ellentéte nem a gyávaság, hanem a középszerűség. Félelem attól, hogy „kilógunk a sorból”…” (Bob PROCTOR)

A mi feladatunk az, hogy elfogadjuk a kihívást és felfedezzük egyéni értékeinket.

Természetesen ez nem egy könnyen megoldható feladat. Sajnos egy jól működő médiagépezet ontja ma ránk nap, mint nap a rossz híreket, és elfelejt bennünket tájékoztatni a jó hírekről… Olyan természeti katasztrófákkal és tragédiákkal igyekeznek teletömni a fejünket, amiknek kevés közük van a mi életünkhöz.  Mindezt azzal a szándékkal teszik, hogy manipulálják az embereket, mivel a megfélemlített, kétségbeesett és reménytelen helyzetben lévőket sokkal könnyebb a saját érdekeik szerint befolyásolni, mint azokat a vezetőket, akik tudják, hogy hová tartanak.

Mi akkor itt a megoldás?

Hozzá kell látnunk a sikergénjeink felkutatásához! El kell hinnünk azt, hogy valamennyien rendelkezünk olyan kivételes, egyéni adottságokkal, amelyekre alapozva betölthetjük majd a küldetésünket. Olyan tevékenységet folytatva tehetünk szert a jövedelmünkre, hogy közben nagy élvezettel végezzük el a feladatainkat.

EMLÉKEZTETŐ:

“A legnagyobb szívesség, amit magadnak megtehetsz az,
hogy kiderítsd, mihez van leginkább tehetséged!”

FIGYELEM:

Ezt a cikket bárki felhasználhatja a honlapján vagy a blogján – egy feltétel mellett – abban
az esetben, ha szerzőként feltünteti a nevemet! Kajárik Béla