Az ÖNMOTIVÁLÁS képességét oktatók számára az egyik legnagyobb kihívást, az jelenti, hogy miként tanítsák meg növendékeiknek a hitük megerősítését szolgáló módszereket.

Azt már tudjuk, hogy egy jövőképet csak akkor tekinthetünk igazán annak, ha hiszünk is abban, hogy az adott dolog bekövetkezhet az életünkben.

Egyébként az egész nem más, mint a legrosszabb esetben is csupán egy óhaj, és a legjobb esetben is csak egy cél. Sem az óhaj, sem a cél nem veszi fel a versenyt a jövőkép hatékonyságával.

Mihelyt felírunk magunknak egy önmotiváló megerősítést, vagy egy jövőképet rögzítünk a „céltáblánkon”, azonnal azzal a kihívással találjuk szemben magunkat, hogy „éljünk vele együtt”.  Minden alkalommal ha magunk elé képzeljük a leírtakat, előfordulhat, hogy hamisnak érezzük a dolgot. „Tudhatjuk”, hogy az nem igaz, és a szövegnek naponta akár több alkalommal történő felolvasása igazi nyűggé válik számunkra, és hamarosan megunjuk a dolgot.

Hogyan kellene tehát megtanulnunk, HINNI?

Íme itt van két mindenki által általánosan elfogadott módja a hit elsajátításának. Először is valamit közvetlenül meg kell tapasztalnia az embernek, és ezután el is fogja már az illető azt hinni. Ez azért van, mert a saját tapasztalatunkat automatikusan kész ténynek fogadjuk el, ami nem szorul bizonyításra. Aztán itt van a tekintélyes személyek által megalkotott vélemény, ami akár a szüleinktől, tanárainktól, főnökeinktől, vagy a médiából származhat.  Ha egy általános tekintélynek örvendő személy azt mondja valamire, hogy igaz, akkor mi azt gyakran automatikusan igaznak hisszük.  Képzeld csak el milyen könnyű lenne „sikerre számítani” ha korábban már számtalan alkalommal sikert értél volna el egy adott vállalkozásban. Gondold csak el, mennyire természetes lenne számodra egyes dolgokat megvalósítani, ha az életedben valamennyi fontos szereplő – a szüleidtől kezdve, a házastársadon keresztül a barátaidig bezárólag – arról győznének meg téged, hogy te egy varázserővel rendelkezel.  A fent említett két módszer segítségével könnyű erős hitre szert tennie az embernek.  Sajnos azonban, a mindennapi életben előforduló vállalkozásaink esetében egyáltalán nem ez a helyzet.

Létezik egy harmadik, már szinte elfelejtett formája, a hit kifejlesztését szolgáló művészetnek, amit mindenki használhat, és bármiben való hit kifejlesztésére és megerősítésére alkalmas.

Ez a következő módon történik:

Két dologra van szükség ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Az egyik ezek közül a TUDATOS ELMÉNK, melynek feladata az, hogy megkülönböztesse az olyan dolgokat, mint a helyes vagy helytelen, forró vagy hideg, veszélyes vagy biztonságos, élvezet vagy fájdalom. A most észlelt jelenségek értékeléséhez az eddigi tapasztalataink tárházát használja fel, egy korábbi hasonló jelenséghez fűződő élmény előidézésével.  Mindebből következtetéseket von le („tényeknek” minősítve a dolgokat, ha az a saját véleményünkkel megegyezik, és véleménynek, ha azt csupán mások állítják.) Nevezhetjük ezt, ítéletnek, tudásnak, vagy tapasztalatnak.

A tudatos elménk, a másik részhez képest kicsi és gyenge. Ugyanannyi korlátozó, visszafogó vélemény és ítélet megalkotására képes, mint amennyi bátorító és lelkesítő gondolattal láthat el bennünket. Többnyire a biztosra törekszik és kis tételben játszik, kerülve a kockázatokat. Általában másokkal kel versenyre és őket hozzánk képest lebecsüli. Az elménknek arról a részéről van itt most szó, amelyik a moziban ülve jól „tudja”, hogy mindaz, amit látunk az kitalált dolog. Tudatában van, hogy a mozifilm nem igaz, és semmi sem történt a szereplőkkel, függetlenül attól, hogy a forgatókönyv szerint min mentek keresztül.

Elménk másik részét, ami a dolgokat megvalósítja az a TUDATALATTINK, az érzelmeink, vagyis a lelki tényezők képezik.

Ezek a részek együtt alkotják azt a bennünk lévő erőt, amivel a nagy tetteket vagyunk képesek véghezvinni, és a jó dolgokat tudjuk magunkhoz vonzani.

Az emberek többségénél ezek a részek magukra vannak hagyva, és alig használják őket bármiféle kívánatos dolog elérése érdekében.

Szükség esetén ezek a tényezők együtt alkotják a megérzéseinket, a lelkesedésünket, a bátorságunkat, a kitartásunkat és alkalmanként a rendkívüli erőfeszítéseinket is nekik köszönhetjük. Az emberiség történetében valaha is előfordult rendkívüli cselekedetek is elménk ezen részeinek a tevékenységéből fakadtak. A tudatalattink egyébként az elménk azon része, amely nem tud – valójában képtelen – egy mozifilm láttán megkülönböztetni a valóságot a látomástól. A tények semmilyen hatást nem képesek rá gyakorolni, csupán egy történet segítségével nyílik erre mód.

Ugyancsak képtelen megkülönböztetni a valódi eseményt az élénk fantáziával elképzelt látomástól.

A tudatalattink nem képes jelenleg, és a jövőben sem lesz képes erre. Ha tisztán és élesen elképzelünk magunkban valamit, ezek a tudatalatti erők úgy tekintik mindezt, mintha az már megtörtént volna. És ennek megfelelően is reagálnak. Ez a magyarázata annak, hogy a szomorú filmek végén könnyezik a szemünk, és halálra izguljuk magunkat, ha a szereplő veszélybe kerül.  A „hegyeket is megmozgató” képességünk eredete a félelmünkben, a szomorúságunkban, az örömünkben, vagy haragunkban rejlik.  Bármit meg tudunk csinálni, vagy bármit képesek vagyunk magunkhoz vonzani, ha arra késztetést érzünk.

Ebben rejlik a lehetősége annak, hogy képesek legyünk hinni a jövőképünkben.  Ha elképzeljük magunkban azt, amit el akarunk érni, a módszer szerint azt nem olyannak kell elképzelnünk, mint amit meg akarunk magunknak szerezni, hanem olyannak, amivel már tényleg rendelkezünk.  Ekkor két folyamat is kezdetét veszi: Egy belső párbeszéd a tudatos elménkben, ami számos véleményt alkothat az elképzelésünkről.  Ezek között lehetnek lelkesítők és lehangolók egyaránt.

A másik dolog, ami végbemegy – és ez nem annyira nyilvánvaló –  nem más mint, hogy a lelki oldalunk olyannak tapasztalja az elképzelésünket, mintha az már valójában megtörtént volna. Amikor mi ezt észrevesszük, egy lenyomat keletkezik bennünk.  Ha másodszor is észleljük, akkor már két lenyomatunk lesz; ötven alkalom után ötven lenyomat. A lelki énünk számára minden alkalom olyan, mintha az életben velünk valójában megtörténne az adott dolog.

Idővel mindez a rólunk szóló igazság részévé válik.  Így tanuljuk meg elhinni azt.

Ez a folyamata a hit tudatalatti, „színpad mögötti” módon történő megerősítésének, és ilyen esetben egy besúgó módjára elkezdődik a cselekedeteink befolyásolása.  Mihelyt megtanulunk hinni a jövőképalkotó módszerünk hatékonyságában, kétségbevonhatatlan jövőképek megalkotására válunk képessé. Az eredményt mindig egy konkrét cselekvésre ösztönző motiváció fogja jelenteni.

“Az önmotiváció MŰVÉSZETÉNEK elsajátítása abban áll, hogy elhiggyük magunkról, képesek vagyunk az adott dolog megvalósítására. Ilyen módon tanulunk meg hinni, majd ez alapján kezdünk el cselekedni.  Bízhatsz a folyamatban, mivel az működik. Számodra is mindig működni fog… akár te választod meg az eredményt, akár nem.” (Richard BROOKE)

FIGYELEM:

Ezt a cikket bárki felhasználhatja a honlapján vagy a blogján – egy feltétel mellett – abban
az esetben, ha szerzőként feltünteti a nevemet! Kajárik Béla