A napokban kezdtem el olvasni – egyik kedvenc mentorom -  Og Mandino mostanában megjelent könyvét, melynek címe: Jobban élni

Már az első oldalak egy igen megható és tanulságos történettel ajándékoztak meg.

Arról van szó, hogy az életben leginkább mindent csak MÁSOK SEGÍTSÉGÉVEL és TÁMOGATÁSÁVAL vagyunk képesek elérni.

Ha visszagondolok, az én életemben is számos olyan esetet tudok felsorolni, amikor egy-egy jelentős fordulat bekövetkeztét, valamelyik kedves ismerősömtől – néha pedig számomra teljesen ismeretlen személyektől – kapott segítség előzte meg.

Nézzük akkor most, hogyan ír erről remek könyvében  Og Mandino, az USA Nemzeti Előadók Szervezete tagi tanácsa által a kiválóság elismeréseként adományozott kitüntetés birtokosa:

“Mindnyájunknak szükségünk van segítségre! Senki sem egedül éri el, amit elér. Beszédeimben gyakran idézem Albert és Albrecht Dürer valószínűleg kitalált, ám annál megindítóbb történetét, melyet egykori barátom és mentorom, Louis Binstock, a chicagoi Shalom templom nagyrabecsült rabbija mesélt nekem sok-sok évvel ezelőtt.

A tizenötödik században Nürnberg mellett, egy aprócska faluban éldegélt egy tizennyolc gyermekkel megáldott család. Tizennyolc gyermek! Ahhoz, hogy hatalmas családjának legyen mit ennie, a családfő apának, aki foglalkozását tekintve aranyműves volt, rendszerint napi tizennyolc órát kellett dolgoznia. Mivel aranyművesként nem tudott ennyi munkát szerezni, szinte bármilyen fizető munkát elvállalt, ami csak akadt a környéken. A látszólag kilátástalan életkörülmények ellenére az idősebb Albrecht Dürer két gyermekének is volt egy álma. Mindketten művészek szerettek volna lenni, de azzal is tisztában voltak, hogy apjuk képtelen lenne bármelyikük nürnbergi akadémiai tanulmányait finanszírozni.

Miután a család egész éjszakákat beszélgetett át az igencsak zsúfolt családi ágyban, a két ifjú végül egyezséget kötött. Úgy döntöttek érme feldobásával fognak dönteni. A vesztes vállalja, hogy bányászként dolgozik majd, és fizetésével hozzájárul a nyertes fiú tanulmányainak költségéhez. Miután pedig a nyertes négy év alatt elvégzi az egyetemet, ő fogja anyagilag támogatni a vesztes tanulmányait, méghozzá, ha lehet, művészi képességeinek értékesítésével, de ha másként nem megy, akkor akár úgy is, hogy bányában robotol majd, mint annak idején a testvére.

Az érme feldobás időpontját a vasárnap reggeli mise utánra tűzték ki a fiúk. A szerencse Albrechtnek kedvezett. Ő ment Nürnbergbe, mialatt testvére Albert négy éven át, nap, mint nap kockáztatta életét testvéréért a bányák mélyén. Albrecht munkáira rögtön az első évben felfigyeltek. Rézkarcai, fametszetei és olajfestményei legtöbb tanárának munkáját túlszárnyalták. Mire végzett az egyetemen, már egészen jól keresett megrendelésre készített alkotásaival.

Amikor hazatért szülőfalujába, a Dürer család ünnepi vacsorát rendezett tiszteletére. Aznap este őt ünnepelték, ezért ő ült az asztalfőn. A hosszú, és emlékezetes, zenétől, és kacagástól hangos vacsora után Albrecht felállt, és pohárköszöntőjében megköszönte Albertnek mindazt az áldozatot, amelyet azért hozott, hogy ő elérhesse célját, és művésznek tanulhasson. „És most Albert, áldott bátyám, most eljött a te időd. Most te mehetsz Nürnbergbe, és én fogok gondoskodni rólad.”

Minden fej Albert felé fordult, a család várakozásokkal teli pillantással  figyelte az asztal másik végén ülő ifjút. Albert pedig csak ült, halovány arcán könnyek patakzottak végig. Lehajtott fejével nemet intett, és közben könnyei közt újra és újra csak annyit tudott mondani: „Nem…nem…nem…nem.”

Végül összeszedte magát, letörölte könnyeit, hosszasan nézte az asztalnál ülőket, akiket annyira szeretett, majd összekulcsolt kezeit jobb arcához tartva, szelíden így szólt: „Nem bátyám. Nem mehetek Nürnbergbe. Nézd… nézd, mit tett a négyévi bányász munka a kezeimmel! Ujjaim összes csontja már legalább egyszer összetört. Az ízületi gyulladás pedig mostanában már olyannyira gyötör, épp a jobb kezemben, hogy még a borospoharat is képtelen vagyok megtartani benne. Így nem tudom illendően viszonozni pohárköszöntődet. Hogy tudnék én ilyen kézzel finom tollvonást, vagy ecsetvonást ejteni pergamenen, vagy vásznon? Nem, bátyám…számomra most már túl késő.”

Azóta több mint 450 év telt el. Albrecht Dürernek ma már több száz művészi portréja, tollrajza, ezüstrúddal készített vázlata, vízfestménye, szénrajza, fametszete és rézkarca látható a világ legnagyobb múzeumaiban. Mégis legtöbben csak Dürer egyetlen munkáját ismerik.  A mű reprodukciója számos otthon, és iroda falát díszíti.

A történet szerint Albrecht, bátyja áldozatának tisztelettel adózván, aprólékosan megrajzolta Albert munkában tönkrement kezeit. A mozdulat imára emlékeztet, az összetett tenyerek göcsörtös, sovány ujjai az ég felé néznek. A megrázó erejű grafikát Dürer egyszerűen csak „Kezek” címmel illette. A művész csodálóit azonban világszerte olyannyira megihlette a mű, hogy a szeretet szimbólumát „Imádkozó kezek”-re keresztelték át.

Ha valaha találkozol majd ezzel a csodálatos képpel, nézd meg egy kicsit figyelmesebben. És emlékezz – ha még mindig nem emlékeznél -, hogy senki, még soha nem boldogult mások segítsége nélkül!

Természetesen neked sem kell egyedül próbálkoznod. Akár hiszel Istenben, akár nem, neked is van „imádkozó kezed”. Ha úgy tűnik, igazán kemény akadályba ütköztél, tedd össze a tenyered, ujjaiddal az ég felé, és mondd,  „Segítségre van szükségem!” Én már vagy ezerszer tettem így életem során. Az eredmény? Lehet, hogy meglep, majd milyen közel van hozzád a segítség, ha végre úgy döntesz, hogy kérni fogod.”

Forrás: Og Mandino „Jobban élni” című könyve  (Bagolyvár Könyvkiadó)